A kudarc az egyik legkönnyebben definiálható jelenség: volt egy cél, amit el kellett volna érni, de nem sikerült. Bizonyos esetekben a kudarccal együtt maga a cél is megszűnik létezni, hiszen egy versenyhelyzetben ezt a bizonyos célt más érte el, aki jobb, erősebb, szerencsésebb volt, mint mi.
Ezért szokás kudarcok után újradefiniálni a célokat, alább adni az elvárásokból, megcélozni a következő nagy célt, ami a friss kudarc árnyékában mindig kompromisszumnak fog tűnni. Van, ahol a cél marad, és a kudarcot okozó hibákat kijavítva, új szemlélettel lehet próbálkozni elérni ugyanazt a célt. Ilyenkor fennmaradhat az az illúzió, hogy továbbra is az eredetileg kitűzött célt akarjuk elérni, de ez tévedés. Az új célba már beépült a korábbi kudarc, és annak az összes tanulsága, ha sikerült megérteni azokat.
Csapatban átélni kudarcot sokszor könnyebb, mint egyedül, mert az evolúciósan belénk kódolt kudarc okozta lelki traumán (nem sikerült levadászni a mamutot, ma este nincs vacsora) osztozunk másokkal, és ez mentálisan óriási támaszt jelent a feldolgozásban. Ez alól csak az képez kivételt, amikor nem csapatként vesztünk. Leggyakrabban ez azt jelenti, hogy az egységes színvonalon teljesítő csapat egyvalaki annyira lehúzza, hogy a csapat képtelen ezt a gyengeséget kompenzálni, az ellenfél pedig vért szimatolva, a gyenge pontot kihasználva szerez behozhatatlan előnyt.
Sokkal ritkább az, amikor az egyént csapata fosztja meg a sikertől, nehezebben is értelmezhető dinamika, hiszen a csapat ugyanúgy nem érte el a kitűzött célt, és az egyén is objektíve elbukott. A csapatnak ilyenkor egyszerű dolga van, lesütött szemmel belátni, hogy kevesek voltak ehhez, és magasztalni az embert, akin nem múlott a siker, aki mindent beleadott.
Az egyén viszont, aki a ránehezedő elvárásokat képentörölve a hátán cipelte csapatát egészen a lépcső utolsó előtti fokáig, ahol a többiek képtelenek voltak egyetlen lépést önállóan megtenni, pokoli kínokat él át, hiszen a cél indifferens marad az ő erőfeszítéseivel szemben, az ő neve mellé nem kerül egy kis csillag, ami felmentené a kudarc alól. A verseny kontextusában ez számára azt jelenti: te is kevés voltál ma, hiába lenne ez elég máskor.
A Counter-Strike azért különleges játék, mert végtelen teret enged az egyénnek, hogy tehetségét kibontakoztassa, de a csapat alapú dinamikából következő törvényszerűségeket csak a legritkább esetben tudja egyetlen ember oly módon felülírni, hogy abba a játékban résztvevő 9 másik sporttárs ne tudna valamilyen módon gátat szabni. Az ELEAGUE Major negyeddöntőjében ez a Majorok szintjén hallatlan teljesítmény Emil "Magisk" Reif-nek majdnem összejött. Majdnem.
Magáról a meccsről az esport1-en írt Hodi remek összefoglalót, itt tudjátok elolvasni.
Itt pedig vissza lehet nézni a mérkőzés utolsó, döntő pályáját:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.